Szóval íme egy kis ízelítő abból, hogy mit is várhattók néhány héten (hónapon) belül, beszámoló gyanánt:

Varadero Kuba Siófokja. Minden valamirevaló turista megfordul itt, a közepes méretű város mellett egy teljes félszigetnyi hotel-komplexum található. A hely összes ilyen műintézménye all inclusive rendszerben működik, megpróbálnak félrészegen tartani programokkal ellátni egész nap, és ott a gyönyörű tengerpart, tehát minden adott ahhoz, hogy ki se mozdulj a szállodából. Ez a legtöbb (főleg kanadai, orosz és német) turistát meg is győzi, de mi nem tudunk másfél napnál tovább egy helyben ülni.

A hotelek (mi egy négy csillagosban voltunk) eléggé SZOT-üdülő hangulatúak. Van reggeli, ebéd, vacsora – sokkal inkább mennyiségi, mint minőségi étkeztetéssel, koktélok, kannás borok és heti néhány alkalommal barbecue ebéd (hot dog és hamburger a parton sütve). Napközben ingyen lehet használni vízibiciklit, kajakot és katamaránt, este pedig vicces(?) játékok, néha élő(?) zene és “mango disco” színesíti a kínálatot.
Ebből az idillből kitörve egy-két napra béreltünk robogókat, megtanultuk őket használni, nem kis kihívások árán elrobogtunk a Matanzas nevezetű városkába, hogy megcsodáljuk a Bellamar barlangokat, amit az orrunk előtt 2 perccel zártak be, majd másnap megnéztünk néhány másik barlangot Varadero félszigetén, és belefutottunk egy, a két show között épp kávészünetet tartó delfincsaládba.

Összességében a tengerpart valóban gyönyörű, a hotelek és az IBUSZ programok eléggé lepukkantak, és itt is van valami nagyon furcsa a levegőben…

Minderről képekben itt.

Kuba kapcsán az embernek minden logikus porcikája azt mondaná, hogy nem számítsunk sok jóra. Elzárt szigetország 50 évnyi kommunista diktatúrával, több évtizedes USA embargóval és hasonló hosszúságú rendkívüli állapottal… és ahogy mennénk vissza az időben, az ijesztő részletek száma csak nő. Ezzel szemben egy olyan romantikus rózsaszín köd lengi be a “Kuba” szót, ami a fenti listát feledtetni tudja.

És Kuba valóban szép és érdekes hely, de egyben ijesztő is. Na nem olyan “féltsd az életedet” ijesztő, hanem “hogy lehet itt élni” ijesztő.

Kezdjük Havannával. A Budapesthez sok esetben nagyon is hasonló épületek eredeti állapotukban valóban gyönyörűek lehettek, most viszont, a szétesés határán sokkal érdekesebbek bármilyen renovált városnál. Persze ez önző nézet, hiszen lépten-nyomon szembesülni azzal, hogy ebben élni nem lehet egyszerű.

A fotóalbum highlight-jai között találni széteső házakat, soha-fel-nem-épült házakat, felújított házakat, mozdonytemetőtmúzeumot, forradalmi street art-ot, Petit és Rékát.

FOTÓK ITTEN.

folyt köv.

A blogot még ne temessétek, hiszen lesznek még Kuba fényképek, Kuba videó, sziklás hegység videó, és még pár múltidéző apróság.

Halál nyálas dolog lenne felsorolni, hogy kinek mit köszönünk, meg senki se olvasná el, olyan hosszú lenne. De a lényeg, hogy a kanadai magyarok között, illetve általában a kanadaiak között olyan segítőkész és kedves emberekre (na jó, barátokra) leltünk, hogy az sok esetben már az őrület határát súrolja. Vancouvertől Torontón át Montreálig, sőt, Saint-Marie-ig. Köszi mindent, nélkületek nem ment volna!

Döbbenetes ez a hely, rengeteg szempontból, és bőven mutat hasonlóságokat a 20 évvel ezelőtti Magyarországgal is.
Majd lesz fotó meg videó, ha hazaértünk, és a hideg elől be kell menekülnünk a szobáinkba. Akárhol is leszünk épp…

Montreal közepén van egy domb, amire a helyiek makacsul “hegy”-ként hivatkoznak. Nem nagy meglepetésre ez a Mont Royal. Itt béreltünk lécet, cipőt, botot, és nekivágtunk a hegynek.

Réka emlékeiben saját bevallása szerint sokkal romantikusabban élt ez a sport. Én meg azt hittem, hogy ha lesiklani tudok, akkor fog menni az előre is. A lényeg, hogy én annyiszor estem seggre, hogy már a végére nem is számoltam. Réka pedig nemes egyszerűséggel nekisízett egy fának.

A kezdeti nehézségek ellenére végül egész élvezetesre alakult a kiruccanásunk, amit a végén egy forró teával koronáztunk. Jellemző, hogy dél körül értünk ki, és aznap ekkor volt a leghidegebb (“feels like -19″), de pár réteg ruha ezt is megoldotta.

Készítettünk a telefonommal pár képet, amiket ide kattintva lehet nézegetni.

Illetve született egy mini-videó, egy perc szerencsétlenkedés montreali zenére:

Egyrészt vannak a rituálék.
Például a Black Friday, ami ijesztő neve ellenére igencsak vonzó nap. Az amerikai (tehát nem kanadai) hálaadást követő nap, egyben a karácsonyi vásárlási időszak kezdete. A boltok már hajnalban nyitnak, és persze hatalmas akciókkal várják a pénzt költeni vágyókat. Ez egy USA-beli dolog, de mivel a határon túli TV-adókból egyfolytában szajkózzák a nevet, idén már kezdett Kanadába is begyűrűzni. A nevének eredete nem egyértelmű: vagy a pozitív bolti mérlegre utal (“in the black” az “in the red” ellentéteként), vagy a nagy közlekedési dugók miatti felfordulás miatt nevezték így, de már vagy 50 éve hívják így.

Aztán van Cyber Monday, azon vásárlóknak, akik a nagy családi ünnepség (hálaadás) után nem tudtak rögtön boltba rohanni. Őket az interneten várják az akciók, közvetlen a Black Friday után.

És aztán, amikor lezajlott a karácsony, akkor jön a “Boxing week sale”, amit otthon is ismerünk (leárazások meg nem tetsző ill. rossz ajándékok visszaváltása), csak mintha otthon nem adtunk volna neki nevet (még).

A rituálék persze mit sem érnek, ha az emberek felfogása nem elég fogyasztás központú. De ettől nem kell félni.
Egyrészt körbe kell nézni az utakon – nem lehetetlen, de nem könnyű dolog öreg kocsit látni. Persze old timerek vannak, de azok direkt. De 5-6 évesnél régebbi kocsit ritkán látni. Az, hogy kell ide autó, egy pillanatra sem tagadom, de valahogy úgy tűnik, pár év után a kocsikat teleportálják valahova, vagy bezúzzák, vagy valami – de az utakon nem látni őket.

Aztán ott van a ház kérdés. Az ijesztő ingázási idők (nem ritkán 3-4 óra per nap) sem tudnak gátat venni annak az igénynek, hogy az embereknek itt házra fáj a foguk. Ezért születnek aztán az őrült méretű külvárosok. De az se mindegy, milyen ház. Hallottunk már olyat, hogy valaki a húszas évei elején az egy szintes (+pince) házban fantáziált az igazi házról (2 szint + pince). Mindig jöhet a nagyobb.

És ha megvan a ház, meg is kell tölteni valamivel. A pincék itt sokszor teljes értékű lakóterületek – de tárolásra is ideálisak. Sokszor meg is vannak töltve mindennel, amit el lehet képzelni, még akkor is, ha bizonyos dolgok csak évente, vagy ritkábban kerülnek elő.

Mindezzel persze semmi baj, és otthon is ugyan ez megy, csak itt valahogy sokkal általánosabb. És hát azért hasznos is, én már egy éve akarok külső meghajtót venni, a Réka tönkrement számítógépe helyett meg már eléggé kellett egy új, így aztán kihasználtuk a boxing week sale-t…

Amúgy karácsonyi ajándékként tegnap megleptük magunkat egy kubai úttal, január 1-jei kezdéssel.

Hogy miért is kérdés ez?

Egyrészt Réka sulija néhány napon belül véget ér, otthon pedig várja az államvizsga. Ez persze rövid távú dolog, hiszen legkésőbb márciusra ez is lezajlik. Tehát középtávon a magától értetődő dolgokon (azaz rajtatok) kívül nem köti olyan borzalmasan semmi se Magyarországra, se Kanadába. Csakhogy a munkavállalás Kanadában nem túl egyszerű, és Réka jelenleg a kutatásában ott tart, hogy a legegyszerűbb(!) megoldás egy letelepedési engedély kérelme lenne. Csakhogy annak az elbírálás nyolc hónapig tart! addigra pedig… A másik opció, hogy valami önkéntes vagy hasonló státuszban végez itt munkát – itt viszont kérdés, hogy emiatt megéri-e itt lenni.

Másrészt én a mostani munkahelyemen felmondtam. Szép volt és jó volt, de egyelőre ennyi elég is volt. Jövő héten van az utolsó 4 munkanapom. Most pedig 2 ország (HUN+CAN) 4 városában (Budapest, Toronto, Montreal, Vancouver) keresek munkát. Tehát már nem köt ide semmi, és még nincs kötöttség, ami haza vonzana (megint rajtatok kívül, természetesen).

Szóval taktikusan fel kell készülnünk minden eshetőségre, mert attól, hogy hazamegyünk, még nem dől el, hogy visszajövünk-e. Illetve hogy otthon maradunk-e. És most épp így lebegünk, kötöttségek nélkül nézünk a következő pár hét elébe, és meglátjuk, hol lesznek jobbak a lehetőségek.

Most még kiélvezzük Montreal-t is, megnézegettünk pár dolgot, ami eddig kimaradt, illetve még összejárunk az itten ismerősökkel. Aztán jön egy hasonló búcsú-tánc Torontoban, szilveszter az ottani ismerősökkel, utána még pár nap, hogy megnézzük, ami eddig kimaradt volna.

És utána… ki tudja…

Az előző pár hétben a számítógép-könyvtár-könyvtár-számítógép-ágy univerzumban léteztem, ami miatt persze nem kell olyan nagyon sajnálni (de azért én sajnáltam magamat). Az alvásdiéta és az agytágítás eredményeképpen megszületett a mű, amely a külső borítón a nagyon frappáns “szakdolgozat” címet kapta. Ezzel egy újabb hosszúlépéssel közelebb kerültem ahhoz, hogy a valódi állásokat keresők piacán rontsam a levegőt.

Kicsit érdeklődőknek: arról írtam, hogy miért jó, ha a világban az államok együtt próbálnak meg valamit tenni, és miért nem jó, ha mindeközben az EU-t próbálják lemásolni.
Nagyon perverzeknek: a mű itt elérhető. Vigyázat, 100 oldal tömény okosság